Párbeszéd az Úrral

Ide kattintva elolvashat egy részletet a könyvből

Mindennemű párbeszédnek előfeltétele, hogy kezdeményezője nem kételkedik annak létezésében, akit megszólít, akitől kér, akihez folyamodik. A szakrális kommunikáció esetében sincs ez másként. A kifejezést szűk értelemben használom, ember és transzcendens lény közleményeinek cseréjét értem rajta, így például az egyetemes zsinatok parázs hitvitái kívül esnek fogalmi körén.
Órigenész tovább szűkítette a kört, amikor arra szólított fel, hogy egyedül az Atyához imádkozzunk, mert Jézus is ezt mondta tanítványának: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. / Jöjjön el az országod” (Lk 11,2, Mt 6,9–10). A teremtmény megszólítja az Urat, aki pontosan tudja, mit alkotott a föld porából (Ter 2,7). Nem vonják kétségbe egymás létezését. Az Úrral folytatott párbeszédet nyilván csak azok tartják elképzelhetőnek, akik hisznek Istenben, akik számára a vallás valóság.
A hívő ember arra vár, hogy megszólítsa az Úr, ahogy a zsoltáros mondja: „Istenem, ne maradj néma, / ne hallgass, Istenem…” (Zsolt 83 [82], 2). A teremtmény csendben várakozik Isten szavára. Az Úr is csendben szól hozzá, mert „Szavakra nincs szüksége az igének” (Vasadi Péter: Kontrapunktika. 1984). A csendet a belső ima kapcsolja össze a beszéddel. E bensőséges kapcsolat természetét Ludwig Wittgenstein világította meg egyik grammatikai megjegyzésében: „Nem hallhatod az Istent valakihez beszélni, csak akkor hallhatod őt, ha te vagy a címzett.”