A vízjel nem tűnik el olyan könnyen

A versolvasás egyedül helyes módja nem létezik. Az csak egy pedagógiai fantom. Ahány fej, annyi olvasat, s az egyik helyesebb, mint a másik. S ezzel nem kívánunk a filológusok munkája ellen szólni, sem a megbízható, a kritikailag „szavatolt”szövegek ellen, egyáltalán nem. De a filológiai hűség csupán egyike azoknak a lehetőségeknek, amelyek rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy egy szerzőt a szaván fogjunk. Mert akár másképp is elmondhatjuk, amit ír, vagy visszafelé olvashatjuk, vagy kigúnyolhatjuk, vagy meglophatjuk, vagy továbbírhatjuk, vagy lefordíthatjuk... Olvasni mindig azt is jelenti, hogy szétszedni – aki ezt nem akarja elhinni, kérdezze meg az agykutatókat – szétszedni és újból összerakni. És ennek során mindig létrejön valami új. Igazán klasszikus az a szerző, aki ezt nemcsak elviseli, hanem meg is követeliakit szeretetteljes darabosságunkkal, kegyetlen érdeklődésünkkel nem lehet elpusztítani.

[...] Ami pedig magát a művészetet illeti, amiatt nem kell, hogy fájjon a fejünk. A vízjel nem tűnik el olyan könnyen. Akinek kedve van hozzá – és kedv nélkül nem megy semmi – , annak a szavakat csupán a fény felé kell tartania. Minden szöveg alatt megjelenik egy másik, megjelenik több más, jóval több, mint amennyit az olvasók és írók bölcsessége álmodni mer.

(Hans Magnus Enzensberger)

Ez a könyv olyan gyakorlatokkal foglalkozik, amelyek célja, hogy felkeltsék az olvasók érdeklődését a versek megformáltságának kreatív megközelítése iránt, és „mozgásba hozzák”az adott esetben alkalmazható – a nyelvre és a világra vonatkozó – ismereteiket. Nagy súlyt helyez az úgynevezett saját (privát) értelmezések létrehozására is: mit mond (mi mindent mondhat) az elemzőnek egy általa szövegként értelmezett adott nyelvi tárgy.