Paradigmaváltás légüres térben

A magyar nyelvészet történetének egy eddig kevéssé ismert korszakát, a múlt század 30-as éveinek megújítási kísérleteit tárgyalja a könyv – a kor európai és amerikai nyelvészeti áramlataihoz való viszonyukban. Központi témáját a kor három nyelvészének, Karácsony Sándornak, Lotz Jánosnak és Laziczius Gyulának a magyar nyelv szinkron leírását célzó munkái adják. Sem Karácsony Sándor, sem Laziczius Gyula nem volt kizárólag, ill. elsősorban nyelvész, előbbi pedagógus-filozófus-közíró, utóbbi eredetileg irodalmár, kényszerűségből pedig bankhivatalnok volt, de még a kifejezetten nyelvésznek nevelt Lotz János is jártas volt az irodalom világa mellett a matematika, közelebbről a szimbolikus logika és a kombinatorika világában. E nem szokványos személyiségek nem fejthettek ki számottevő hatást a maguk idejében a magyar nyelvészetre - egyebek között a szakma önmagába zárkózó jellegéből fakadóan, de általában a magyar tudományosságnak és kultúrának különösen elszigetelt volta miatt is a két világháború közötti időben. A történelem úgy hozta, hogy ez az elszigeteltség a II. világháború után még évtizedekig, úgyszólván a század utolsó évtizedéig folytatódott. E nonkonformista szerzők és műveik megismerését a hazai, általában a kelet-európai tudományos élet kasztosodása is akadályozta, aminek kiépülése az államilag kötelezően előírt ideológia egyenes következménye volt. Az ideológia összeomlását nem követte azonnal a szakma "berlini falának"leomlása. E könyv célja éppen az, hogy kitekintést adjon a szakma falain túli "lehetséges világokra", s hogy megmutassa, micsoda pazar lehetőségek rejlettek – s maradtak kihasználatlanul – a magyar nyelvészet történetének ebben a korszakában.

A szerző finnugor nyelvész, a bloomingtoni, a turkui és az aarhusi egyetem egykori magyar lektora, jelenleg a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvi Tanszékének vendégtanára.